Hogyan jött létre a Városliget?

A közbeszédben sokszor úgy hivatkoznak a Városligetre, mint természeti környezetre, és közben nagyon kevesen tudják, hogy Budapest legfontosabb és legrégebbi városi nagyparkja teljes egészében emberkéz alkotta műegyüttes. Alkotói előre megfontoltan alakították úgy, mintha mindez a természet műve lenne.

A vadregényes mocsárvidéket a szabályozatlan Rákos-patak egyik mellékága látta el vízutánpótlással, a középkorban Ökördűlőként volt ismeretes, majd vadaskertként használhatta Mátyás király. A művelésre alkalmatlan mocsárvidéket I. Lipót adományozta Pest városának, s a városi tanács elébb fűzfákkal, majd akác- és szederfákkal próbálta beültetni 1755-57 között. Az újabb erdősítési hullámot II. József 1785-ös erdőtörvénye váltotta ki. Boráros József, a város bírája 1794-ben vetette fel valamiféle “mulató- és üdülőhely” létesítését itt, az “Újvároserdőben”, a következő évben már fel is épült a területen egy kisvendéglő. 1799-ben aztán Batthyány József hercegprímás kibérelte a Városerdőt 24 évre, és Witsch Rudolf mérnök tervei alapján hozzákezdett a mocsár lecsapolásához.

Ekkor keletkezett a Városligeti-tó sokkal természetközelibb elődje, benne két szigettel, valamint az őt tápláló és a belőle kivezető csatornarendszer (ennek ma már nyomai sincsenek). A nagyobbik sziget (a Páva-sziget, később József nádor emlékére: Nádor-sziget) mára szintén eltűnt, hiszen a tavat az Ezredéves kiállítás miatt részlegesen betemették és elvesztette sziget jellegét: a mai Felső-tó és a mai Széchenyi fürdő között helyezkedett el. A kisebbik sziget első neve Drót-sziget volt, később ezt változtatták Széchenyi-szigetre, ezen áll ma a Milleniumi kiállításra épült Vajdahunyad vára. (A Drót név abból eredt, hogy a kis szigetre 1826-tól 1865-ig egy drót szerkezetű híd vezetett.)

E korszakban a Városliget területe a városfallal körülvett, mai Kiskörútig terjedő városnak egyfajta kültelki vizenyős erdőfoltja volt, amelyet homokos szántókon keresztül lehetett elérni. Távoli édenkertnek tűnt, a béke szigetének.

Batthyány elképzelése a rendezéssel egyfajta előképe a későbbi tájképi kertnek, de a munkálatokat halála, majd örököse Tivadar hanyagsága megszakította, ezért a Városi Tanács a bérleményt az örököstől visszavette. Ekkor lépett a képbe József nádor, aki bátyja váratlan halála után került a magyar kormányzói (nádori) székbe és 1796-ban költözött Pestre. Hatalmas terve az volt, hogy a kis Duna-parti “rebellis” kereskedelmi koszfészekből európai jelentőségű várost csinál. Ennek érdekében 1801-ben felterjesztette terveit legidősebb bátyjához, az uralkodóhoz, Habsburg I. Ferenchez “Pest szépítése tárgyában”. 1808-ban ennek nyomán állhatott fel a Szépítő Bizottmány.

A Nádor közismert kertbarát volt, szenvedélyesen botanizált, és a kor divatjának megfelelően hódolt a növényritkaságok gyűjtésének, amelyet alcsútdobozi kastélyának kertjében és a szintén tulajdonában álló Nyulak szigetén (Margitsziget) gondozott. De ő hozta létre a Dunához közel, a Téténybe vezető postaút mentén a később Nádorkertként emlegett 90 ha-os lágymányosi gyűjteményes kertet is. Ez a kert a későbbi iparosodás következtében teljesen elpusztult, területét beépítették. Ám magánkertjei mellett gondja volt arra is, hogy létrejöjjön Pest városának első népkertje, a Városliget.

József nádorról 1847-ben bekövetkezett halálakor már azt tartották, hogy Habsburgnak született, de magyarként halt meg, hihetetlen sokat tett Pest-Buda felvirágoztatásáért. A Városliget létrejöttének érdekében a Szépítő Bizottmány az első pesti nemzetközi tervpályázatot 1813-ban a Városliget megalkotásának szentelte. Nincs róla adat, hogy végül mennyi terv érkezett be az 1816-os határidőre, de a Budapesti Fővárosi Levéltár őriz két jelöletlen felmérési térképet is, amelyek sokkal inkább tűnnek tervrajzoknak, semmint felméréseknek. Szerzőiket nem ismerjük, de az egyikre utólagosan egy cirkalmas J.L. jelzést kanyarítottak. Ennek a No.3 jelű rajznak a stílusa és a monogram miatt egyes művészettörténész szakértők az gyanítják, hogy talán a fiatal Peter Josepf Lenné állhat a terv mögött, aki akkoriban a schönbrunni kastély kertjében volt segédkertész, s később a potsdami Sanssouci-kerttel és a berlini Tiergartennel írta be magát a hallhatatlan kertművészek közé. A gyanút eddig nem sikerült egyértelműen igazolni.

A pályázatot viszont egy autodidakta kertművész, a magát csak birtokrendezőként vagy gazdasági tanácsosként megnevező Christian Heinrich Nebbien nyerte meg, három év alatt gyönyörűen, részletesen kidolgozott, gazdag műleírással ellátott munkájával. Ő éppen a Brunszvik család Martonvásárhelyi birtokait rendezgette, amikor a pályázat híre eljutott hozzá.

A kor leghaladóbb szellemiségében, a terület adottságait ötvözve a klasszicizmusban újra felfedezett aranymetszés szerkesztési elveivel egy saját leiratában is “népkert”-ként aposztrofált tájképi kertet alkotott, ahonnan száműzött minden egyenes vonalat. Nebbien számra a célszerűségből, funkcionalitásból adódott a dolgok szépsége, a parkot is önfenntartó módon képzelte el, ahol a benne lévő majorság legeltet, tejet és egyéb termékeket árul, a fáknak erdészeti vagy egyéb ipari haszna van (például az eperfákon selyemhernyó “terem”), a rétek legelőként, a vizek itatóként, az aréna pénzdíjas lovasversenyek helyszíneként üzemel.

A romantikusan kanyargó S vonalú sétányhálózat, a mai Kós Károly – Hermina út közelébe tájolt Mimóza (virág alakú nyiladékrendszerrel rendelkező) kilátódomb, a bukolikus tájképekre komponált ki- és rálátások, a facsoportok, erdőfoltok, tisztások, vízfelületek, hidak, sétányok, romantikus majorsági épületek rendszere egyszerre biztosították a parkban sétálónak a romlatlan természeti táj érzetét és a társadalmi érintkezések színterét. Egyetlen mesterségesnek ható kertelemként a kör alakú Rondó, a park főbejárata volt mondható, amely Pest felől a Városligeti fasoron át egyfajta fogadótérként szolgált, többszörös kerengővel, elválasztva e hatalmas fásított körforgalomban a konflissal, lovakkal, vagy gyalogszerrel érkezőket egymástól. Víziójában ez a kerengő egy olyan “társadalmi körhinta”, ahol a korzózó nemesek, városi polgárok és egyéb közrendűek érintkezhetnek, ahol a társadalmi osztályok közötti korlátok a séta közben feloldódnak.

Nebbien intenciói szerint a Városliget alkalmassá válhat a pihenésre, találkozásra, tanításra, nevelésre, versenyekre és arra is, hogy a nemzet nagyjait és tetteiket megörökítő emlékműveket helyezzennek el benne. A Brandenburgi kapuhoz fogható nagyvonalú klasszicista bejáratot tervezett hozzá, megépítését azonban kevésbé tartotta fontosnak a kerti struktúránál, így az végül soha nem épült meg. Elképzelése a parkkal kapcsolatban nagyon hasonlatos volt a kortárs kertteoretikus, Christian Cay Lorenz Hirschfeldéhez, aki ötkötetes munkájában a Kertművészet Teóriájában leírja a népkertet, a Volksgartent is, mint a modern kertek egyik karakteres típusát, mint az erkölcsi neveléshez és a közember lelki felemeléséhez keretet biztosító teret, visszavezetve a népkert jelentőségét egészen az antik agórák által betöltött társadalmi funkciókhoz.

A Városliget keletkezése tehát nem volt független a felvilágosodás kori eszméktől, sőt attól sem, hogy a Nagy Francia Forradalom után a népharagtól rettegő európai uralkodók egyre-másra nyitották meg addigi magánkertjeiket, vadasparkjaikat a közrendűek előtt, mintegy hangulatjavító intézkedésként. Arra korábban viszont még nem volt példa, hogy városi tulajdonon, városi polgárok közadakozásából bárki számára nyitott városi közparkot hozzanak létre. A Városliget ebben világelső, hiszen az 1816-os terv születése után Nebbien maga felügyelte a park kivitelezését 1821-ig. 200 forintos tervezési tiszteletdíját is a park megvalósítására ajánlotta fel. A tervező a teljes park kialakításának költségét az épített elemekkel együtt körülbelül 700 ezer forintra taksálta – ez a mai fogalmaink szerint 10 milliárd forintnak megfelelő összeg. Közadakozásból első körben 45 000 forintot sikerült összegyűjteni, ebből 6000 Ft-ot József nádor ajánlott fel. Mivel az összegyűlt összeg nem volt elegendő az építészeti elemek (díszes főbejárat, amfiteátrum, különféle vendéglátó pavilonok és majorságok) felépítésére, azokat Nebbien elhagyta, és a tereprendezésre, a vízrendszer kialakítására és a növénytelepítésre valamint a sétányok kialakítására koncentrált. Nebbien Magyarországról történő távozása után a nádor következetesen a terv szerint folytatatta a munkákat, így 1836-ra a park főbb szerkezeti elemei és növényzete már kialakításra került, a Városligeti fasor összekötötte a pesti városi területeket a város ligetével.

Megszületett a világ első közparkja, amely 10 évvel előzte meg a manchesteri Birkenhead park létrejöttét. Utóbbinak úgy látszik nagyobb a híre, az angolszász szerzők a manchesterit nevezik a világ első közpénzen épített parkjának. A Birkenhead park inspirálta Frederich Law Olmsted-et, a New York-i Central Park tervezőjét, amikor az Újvilágban létrehozta az USA első közparkját.

József nádor és Nebbien álma egységes kertkompozíciót alkotott, egészen addig, amíg 1847-ben egyszer csak a területén keresztül vezették át Pest és Vác között épült első magyar vasutat. Ekkor vágták le testéből az első nagyobb részt, amely később Szabolcs utcai Kórházzá változott, kertjében őrizve számos olyan öregebb fát, amelyek még a park első korszakából valók. A későbbi korok pedig mind sűrűbbé tették a beépítést, vagy újabb területrészeket vágtak le a parkból. Az igazán nagy pusztítást azonban a Milleneumi Kiállítás, az utána következő vásárvárosi idők, a II. világháború bombázásai és a tüzelőhiány miatti illegális fakivágások hozták. Bár a városegyesítés, 1873 idején voltak olyan tervek, amelyek megháromszorozták volna a közpark területét, mintegy zöld gyűrűvé szélesítve a város körüli parksávot, végül ezekből a tervekből nem lett semmi. Az immár 200 éves közpark azóta is várja, hogy igazi zöldfelületi rehabilitációja és a népkerti eszme kiteljesedése visszatérhessen Budapestre.