Tízezer új fa érkezik Budapestre

„Tízezer új fát Budapestre! Zöldítjük a várost” – hirdetik immár városszerte a Főkert és a Fővárosi Önkormányzat programját a kiültetett növények támasztórúdjaira felrakott szalagok. A 2016 októberében elindult program félidejéhez érkezett, és a tízezer fa fele már el is lett ültetve. Évtizedek óta nem volt ilyen nagyságrendű fásítási program a magyar fővárosban.

Budapestre a 20. század első évtizedei után inkább a fasorok lassú agóniája, eltűnése volt a jellemző. A „macskaköves Budapest” felszámolásával, a vízzáró aszfaltburkolatok megjelenésével, a motorizációval, a szmoggal, a parkolás helyigényével, a közműhálózat besűrűsödésével, a sózással alapvetően megváltozott a boldog békeidők Budapestjén még szép számmal ültetett fasorok általános környezeti helyzete is.

A város módszeres kegyetlenséggel harcolta le a korábbi alléit a 20. században, fokról fokra szorítva ki a nyáron hűs árnyat, tavasszal és ősszel lélekemelő pompát, a vegetációs időszakban oxigént és madárcsicsergést, télen zúzmarás sziluettet és a karácsonyi díszvilágításoknak tartóágakat adó fenséges koronás főket, a növényvilág királyait. Pedig a fásított utcákban drágábban értékesíthető még az ingatlan is. Mégis számos dolog együttállása kellett ahhoz, hogy a fák ügyében valami megváltozzon.

A változásban nem kis szerepet játszik az a tény, hogy a Főkert megerősödni látszik: az elmúlt időszakban mintha picivel nagyobb lenne a súlya a budapesti vállalatok között. A fővárosi cég visszavásárolta magának az 1996-ban privatizált Tahi Faiskolát, amely a fásításoknak 1963 óta működő régi bázisa.

A Tahi kert a legnagyobb faiskolának számít Budapest közelében, amely képes többször iskolázott útsorfák szakszerű előállítására. A Főkert ezen túlmenően olyan géppark-modernizációt hajtott végre, amivel már képes ennek a – csak látszólag egyszerű – feladatnak a szakszerű és gyors, gépesített elvégzésére, a neveléstől az átültetésen át az utógondozásig.

A „Tízezer új fát Budapestre” program azonban egészen biztosan egy fiók mélyére került volna, sok más remek elképzelés mellé, ha nem jelenik meg egy szokásosnál erősebb és határozottabb civil hang, ha nem erősödnek fel a fővárosi és állami zöldfelületdúló beruházások kritikusainak véleményei, ha nem születnek meg a fővárosi zöldfelületekkel foglalkozó, részben a Greenpeace Magyarország által készíttetett civil közvélemény-kutatások, és nem szembesítik a civilek a döntéshozókat tetteikkel. A végső lökést a budapesti faültetések beindulásához éppen a Ligetvédők városligeti ellenállása generálta.

Persányi Miklós frissen kinevezett városligeti, tájépítészetért felelős miniszteri biztos kezdeményezte és járta ki Tarlós István főpolgármesternél, hogy ha már a Ligetben végig kell nézni a közparki fák építkezések miatti pusztítását, egy ilyen kompenzációs lépéssel az évtizedek óta halogatott fasorpótlások lökést kaphassanak.

Szimbolikus a program kezdő kapavágása is: az első faültetésre a Városligeti fasorban került sor, a Városliget történeti bejáratánál. Az elmúlt időben a fasort már inkább csak nevében őrző útvonal történeti vadgesztenyesorait igencsak megtépázta a városi közeg és az új ellenség, az aknázómoly, a globális klíma változásának egyik következménye. Üröm az örömben, hogy a telepítéskor nem sikerült a rezisztensebb, várostűrőbb hússzínű vadgesztenyével elvégezni a pótlásokat, így az intenzív növényvédelemre az új fasornál is nagy figyelmet kell fordítani.

Az elmúlt 1 évben aztán rengeteg budapesti útvonal mentén megjelentek az új növények. A szépen metszett koros fák impozáns utcaképet varázsoltak számos forgalmas utunkra, olyan helyekre, ahol már vesztésre állt a zöldsávok ügye a betonnal szemben. A fásítási program azonban a könnyebb ellenállás irányából közelített, s a mennyiségre tette a hangsúlyt, ám ez idáig a problémásabb belső kerületeket nem tudta bevenni.

Nemrégiben történt meg például a Kerepesi és a Mogyoródi út fásítása is. Fákat ültettek a Hungária körút és a Könyves Kálmán körút szélére, a pesti átmeneti zóna nagy főútjai mellé és az autópályák bevezető szakaszára. Ezek egyértelműen az élhetőség irányába tett lépések, a szélsőségesen dehumanizált környezetet teszik gazdagabbá.

Azt sem szabad azonban elhallgatni, hogy a tízezer fa eléggé alultervezett vállalás egy olyan városban, ahol

• egyrészt másfélszer ennyi fa van az építési nagyberuházások célkeresztjében,
• másrészt maga a Főkert is harmincezerre becsüli a városban ma üresen álló, beültetendő fahelyek számát (beleértve ebbe a kerületi fenntartású utakat is).

Ma még csak remélni lehet, hogy a budapesti városi fásítások új fejezete nem áll le egy év múlva, hanem a városvezetés felbuzdul majd a kezdeti sikereken. A kemény diót ugyanis még nem sikerült feltörni. Ez a kemény dió pedig a Hungária-gyűrűn belül található.

A Greenpeace Magyarország az elmúlt időszakban saját faültetési programja során is szembesült azzal, hogy nagyon nehéz a belvárosban a fásításra érdemi helyet találni. Ez a Főkert programjában is nagyon meglátszik.

Nem arról van szó, hogy ne lennének ezen a területen is üres fahelyek, vagy azonnali rekonstrukcióra szoruló fasorok. Hanem arról, hogy komoly közlekedési, parkolási, közművesítési ellenállásba ütközik ennek megvalósítása.

A tágabban értelmezett belváros megváltozása ugyanis érdemi forgalomcsillapítás, a tömegközlekedés előtérbe helyezése és a közművek sokkal helytakarékosabb közműalagútba terelése nélkül – a betontól való visszahódítás aktusa nélkül – elképzelhetetlen.

Ha ma valaki megnéz egy átlagos belvárosi közműtérképet, nagyon hamar rájön, miért reménytelen ma olyan betonsivatagokat fásítani, mint az újlipótvárosi Visegrádi utca, a józsefvárosi Baross utca vagy az elképesztő forgalmú Rákóczi út. Ezeken a helyeken a faültetés egyelőre lehetetlen küldetés, és szemléletváltozás nélkül az is marad.

Pedig van példa csodás kivételekre. A Palotanegyedben az Ötpacsirta utca és a Reviczky Gyula utca szemet gyönyörködtető fái erről énekelnek nekünk.

Nemrég kezembe került egy érdekes füzet, a dualizmus kori Budapest végnapjainak érdekes kordokumentuma. Molnár János székesfővárosi tanító művét a főváros annak idején elég fontosnak tartotta ahhoz, hogy házinyomdájában kiadja. A 30 oldalas füzet címe: Budapest fái.

Ma azt mondanánk, hogy a rövid összefoglalóból egy korabeli kezdetleges fakataszter „térinformatikája” bontakozik ki. A szerző azonosítja azokat a gyakori fafajokat, amelyek a budapesti fásításokat jellemezték. A könyv első fele a fafajok részletes egyenkénti leírása, második fele pedig egy utcanév–fafaj-lista.

A füzet célja nem más, mint az iskolai természettudományos séták számára segédletként szolgálni: megismertetni a gyerekekkel a városi fákat, hisz nincs is belőlük olyan sok, s egytől egyig érdekesek a természetbúvár számára.

A könyv 16 fafajt azonosít, s jól kiolvasható belőle, mely pesti utcának mi volt a jellegzetes fája. Bár Kosztolányi 1906-ban írt híres verséből nem derül ki, melyik fajhoz tartoztak azok a bizonyos édes illatú Üllői úti fák, Molnár János munkája ebben is eligazít bennünket. Miszerint „a Kalvin tértől a Körútig korai és zöld juhar; a körúttól a József-fiárvaházig zöld juhar, a József-fiárvaháztól a Szent István kórházig szil; a Szent István kórháztól a Ferenc József laktanyáig juhar és gleditchia v. tövisfa”.

Nem mondhatni, hogy sok maradt belőlük, ahogy a Kálvin tér és a Múzeum körút juharai és hársai sincsenek már a helyükön. A József körút ma kegyetlenül körbebetonozott, ám szívósan helyt álló ostorfáinak helyén száz éve még a hársak és a zöld juharok nőttek.

A kis füzet abból a szempontból is érdekes kordokumentum, hogy milyen fákat tekintettek akkor várostűrőnek. Oly mértékben romlottak a környezeti feltételek, hogy ma már az egykori fafajoknak csak a töredékét tudjuk utcafásításra használni.

• A platánhoz nincs elegendő szabad tér és talajnedvesség, így csak kínlódik, hamar megbetegszik.
• A vadgesztenyét az aknázómoly tizedeli, hiszen ez is hasonlóan helyigényes fa.
• Az eperfa a szemetelő termése miatt lett kegyvesztett.
• Az ostorfáról kiderült, hogy idősebb korban törékeny az ágrendszere, törzse üregessé válik.
• A hársat a rossz levegő teszi sérülékennyé a fertőzésekre.
• A szilfáink tömegét elpusztította a szilfavész.
• Az égerfát a vizeink hiánya, a kisvízfolyások csatornákba kényszerítése tette indexre.
• A nyírfáról kiderült, hogy masszívan allergén.
• A nyárfáról pedig tömegesen azt hiszi a városi lakosság, hogy allergizál – pedig nem, ám ennek ellenére helyes kis repítőszőrös termése („vatta”) nagyon zavarja a természettől meglehetősen elidegenedett városi embert.

Ebben a kegyetlen világban pedig már alig akadnak Molnár Jánosok, akik szeretnék a városi fákat – jó tanító módjára – megismertetni és megszerettetni a gyerekkel.

Valami megszakadt a Budapesti fásítások folyamatosságában, és ezt a szakadást, a két világháborút és következményeiket azóta sem hevertük ki igazán. Az igény és a remény azonban megmaradt.

Budapestre pedig most legalább tízezer új fa érkezik. Örüljünk ennek, de ne feledkezzünk meg a régiekről sem. Minden fa hős, amelynek sikerült túlélnie a 20. századot. Megérdemlik, hogy gondjukat viseljük, megtartsuk őket.

Ha télen nem sózzuk agyon konyhasóval a járdát, hanem helyette például zeolitot, homokot vagy fűrészport használunk, ha nyáron a legnagyobb melegben hetente kétszer megöntözzük a házunk előtt álló fát, már tettünk azért, hogy évtizedek múlva is örülhessünk neki. Gondoskodásunkat sokszorosan meg fogják hálálni. Madárdallal, oxigénnel, hűs árnyékkal és szépségükkel.